Vonat…

A VONAT menekít el innen…

Megbocsájtva, hogy idáig sokszor

akaratom ellenére hurcolt engem,

mint falevelet a szél. Tehetetlen toll,

amihez hasonlónak érzem magam,

sodor félelem-lélegzet.

Nyelvem szájpadlásomhoz tapad,

pupillám szűkölve lüktet.

Az ablakon vízcseppek torzítják

a folyamatos, szürke-fényű adást,

néma alakok kínjukat ordítják,

s a füstös város segítségért kiált!

2005.nov.21.

Hó

Leesett a hó

Jótékonyan takarja a világ bőrhibáit

Mint alapozó

Legjobb barátunk, és ellenségünk; világít

A fehérség

Tisztasága éget, szinte fáj a szemnek

Nem is hinnéd

Az apró pelyhek mennyi csodát rejtenek

Puha takaró

Mit fázósan húzol magadra hideg éjszakákon

Leesett a hó…

Tán szívemet is belepi, s elfedi magányom…

2005.nov.21.

Sértett primadonna

Itt vagyok!

Hát nem láttok?

Meddig ordítsak még?

Ha hallgatok,

Vagy elfutok,

Nektek az elég?

Nem kellek?

Szenvedjek,

Hogy nektek jó legyen?!

Emberek,

Elmegyek.

Ne legyen gondotok velem!!!

2005.nov.21.

Fekete madarak

A sötétülő égen madarak szállnak.

Szabad utat adnak a vágynak,

De alulról nézve mind egyforma:

Fekete-szín, csapkodó szárnyak.

Mért érzem azt, hogy én már soha

Nem láthatom felülről őket?

Pedig számolnám szivárvány-sok, vad

És édes, ezernyiképp változó színüket…

2005.nov.21.

Mesemondó-lány

Álmokba menekítő mesét mond a lány

Szép szavakkal született, bársonyos valahány

Kalandos történetek alkotják életét

S bár önként adná másnak, ők szívják a vérét

Mégis regél tovább, nem törik meg lelke

S a meséiben egy apró kis lepke

Ki semmit nem jelent a rideg valóságban

Hőssé válik egyből, s egy színjátszó virágban

Éli életét, s izgalmak végtelen sora

Vár rá, és hallgatjuk nem tudva, hány óra,

Vagy nap telt el közben, míg a lány mesélt

Szavai a terméketlen csendbe lopják a fényt

Lehet, eljön a nap, mikor kifárad szelleme

S a szürke-hangú világot már nem ragyogja be

A képzeletén száguldó ezernyi talány…

De addig is hallgassuk, mit mesél a lány!

2005.nov.21.

Arany-fény…

Kín villan a kardon,

A Halált forgatom

Kezemben, míg élek

Vagyok és remélek!

Körülöttem holtak.

A barátaim voltak.

Közösen nevettünk,

Sírtunk és szerettünk

Gyűlölöm, hogy rajtuk,

Velük, vagy alattuk

A gonosz rút szolgái

Mertek görcsbe halni.

Köröttük sötét árny,

Vérmocskos valahány.

Én vagyok egyedül

Talpon, testem megfeszül.

Sárkány ül kardomon,

Tűzfény homlokomon,

Lánglelkem nem lankad,

Ám erőm elapad…

De hirtelen fénybe

S dalba öltözik be

A vörörslő erdő,

S a nap újra feljő.

Lassan kihúny elmém.

Fejem felemelném,

De kéz simítja arcomat,

S elborít a pirkadat…

Arany-fény a kardon;

S én lelkedet szorítom

Magamhoz, míg élek,

Vagyok és remélek!!!

2005.nov.21.